Nagy Gábor Photos

A 23. házassági évfordulónkat Skócia mesebeli tájain volt szerencsénk megünnepelni. Fantasztikus élmény volt! Őszinte szívvel tudom ajánlani mindenkinek aki a "felfedezős" kikapcsolódást részesíti előnyben. Egyetlen útravalóm van csak, bérelj autót!

Azt gondolom, hogy mindenki aki csak egy picit is komolyabban foglalkozik fényképezéssel, fotózással tudja, hogy minden képhez tartozik egy történet. Ahogyan a kép született.
Akadnak viccesek, elgondolkodtatóak, érdekesek, küzdelmesek, stb. de mindenképpen történetük van.
Ha én ránézek az egyik fényképemre, az rögvest megtelik mozgással, hangokkal, illatokkal. Megelevenedik.
Nehéz lenne megoldani, hogy mindenkinek elmondjuk, vagy minden képhez leírjuk a saját történetét. Mint például.
Amikor a Glenfinnan Viaduct-hoz érkeztünk pokoli izgatott voltam. Régóta álmodtam arról, hogy saját képeim legyenek erről a fantasztikus völgyhídról. Nagyon elkeseredtem mikor megláttam az eget, mert a napfénynek híre-hamva sem volt. Nehéz, fekete felhők rohantak át az égen a napot tökéletesen elrejtve. A parkolóban szétnézve felmértem gyorsan hová lenne érdemes elmenni egy egy borongós kép reményében. Lógott az eső lába.
Felmásztunk a parkoló melletti dombra a jobb rálátás reményében.
Amint felértünk, már tisztábban láttam a reményteljes helyszíneket. Nekivágtunk hát a feleségemmel az előre láthatólag 15-20 perces sétának a meredek hegyoldalon, amit az a vastag moha vont takaró alá ami beborítja Skócia hegyeit völgyeit mindenfelé. Remek vidék ez a mohának hiszen sok és bőséges az eső. Meg is hálálja ezt a gondoskodást hiszen általam soha nem látott vastag, tömött telepekben burjánzik.
Ezen a mohaszőnyegen vágtunk neki utunknak, hátamon a közel 15Kg-os felszereléssel.
A korábbi esőzések nyomaként a víz mindenhol vadul igyekezett a völgy nyugalmas ölébe. Egy ilyen vízfolyásnál egy óvatlan lépésem következtében megcsúsztam és pár -a feleségem szerit felejthetetlenül vicces- kétségbeesett mozdulat után taknyoltam egy orbitálisat.
Nem, nem ütöttem meg magamat -csak a lelkem sérült, hallva a feleségem visszhangzó nevetését-. Olyan érzés volt, mintha egy fürdőszivacsra estem volna amit éppen csak kiemeltem egy kád vízből. Csak ez egy bazi nagy szivacs volt!
Az egyik oldalam csupa sár és egy merő víz volt. Gondolom még nem említettem, hogy reggelente havazott. Kijelenthetem, hogy nem volt strand idő.
A fényképezőgépem is vizes lett, de csak picit. Hamar letakarítottam.
Szóval e kis késlekedés -feleségem számára mulatság- után végre a megjelölt helyszínre értünk.
Vártam a jó fényekre. Sokat. Vártam. És megérte! Valami csoda folytán időnként rés nyílt a felhők között így végre készíthettem pár képet. Nagy elégedettségemben amint a völgy felett átemeltem a tekintetemet, rémülten vettem észre, hogy a túloldalon esik. Dehogy esik! ÖMLIK az eső!
Pontosan tudtam, hogy lehetetlenség visszaérni az autóig, hiszen csak 2-3 perc és ideér. Így csak annyit mondtam. "Hi..Hi" "Ugye?!" "Akkor most te is vizes leszel" És mutattam az irányt ahonnan a baj közelített.
Elég tanácstalanok voltunk. Elrejtettük az eső elől a gépeket és már meg is érkezett.
De szín tiszta jégeső volt. Pici borsónyi, mogyorónyi jegekkel.
Ahogy jött, el is ment. Elindultunk hát mi is visszafelé. Út közben volt szerencsék még egy jégesőhöz, de már ismerősként kezeltük.
Elértük az autót amikor jött az igazi égszakadás. Akkor mi már védett helyen voltunk. Javában cseréltem a ruháimat szárazra.

Itt még nem ér véget az a történet, hiszen az eső elálltával felkerestünk még egy ígéretes helyszínt, de azt már nem mesélem el. Így is hosszúra nyúlt.

Beláthatjuk hát, hogy nem írhatjuk le minden kép történetét, nem is célom.
Így hát kedves látogatóm, ha a képeimet nézegetve elábrándozol picit és titkon elmosolyodsz, én máris elégedett vagyok. Hiszen akkor a képeim meséltek helyettem egy olyan történetet, ami segített hogy a gondolataid szárnyat bontsanak és egy pillanatra messze szállj.